Olvasási idő (értő figyelemmel): 120 perc

A táplálkozás egy olyan témakör, aminek helyes alkalmazása sorsfordító lehet az egészség, a magas energiaszint és az ideális testforma elérése és megtartása érdekében. Végtelenül összetett és nagyon vitatott tudományterület ez, ahol a legtöbb szakember sem ért egyet abban, hogy milyen az egészséges táplálkozás.

Ha a szakemberek is ellentmondásban vannak, akkor mit szóljon egy laikus, aki csak jobban, egészségesebben szeretne enni? Milyen úton induljon el? Milyen módszert kövessen?

Bizony nincs könnyű dolga az embernek, ha rá akar térni a tudatos táplálkozás útjára. Hiába van meg az akarat és a kitartás, nagyon könnyen el lehet tévedni a táplálkozási ajánlások dzsungelében.

Ezzel a tudományos szakmai értekezéssel az a célunk, hogy minden kétséget kizáró szakmai bizonyítékokat, érthető módon feltárva, útmutatást adjunk mind a szakembereknek, mind a laikusoknak, hogy kitaláljanak ebből a dzsungelből és egységes konszenzusra jussunk.

Alaptézis

Tényezők ezreit kell folyamatosan szabályoznia és korrigálnia, hogy az élet egyáltalán lehetséges legyen. Így például a testhőmérsékletnek nem szabad sem túl alacsonynak, sem túl magasnak lennie, az artériás vér pH értékének 7,4-nek (7,35-7,45) kell lennie, a vércukorszint sem szabad, hogy túl magas vagy túl alacsony legyen stb.

Központi szerepet játszanak az egyensúly megtartásában az úgynevezett homeosztatikus ellenőrző rendszerek, melyek átfogóan felelősek az anyagcsere nagy területének szabályozásáért és a létfontosságú folyamatokért. (1, 2)

Ilyen homeosztatikus ellenőrzőrendszer például:

A központi idegrendszer

A központi idegrendszer legfontosabb feladata a külvilágból és a szervezetből érkező információk észlelése, feldolgozása és a megfelelő válaszreakciók kiváltása, szabályozása.

Ezek elsősorban a sima-, és harántcsíkolt izmokon, illetve a hormonrendszeren keresztül érvényesülnek. Végső soron a központi idegrendszer felelős a szervezet belső egyensúlyi állapotának (homeosztázis) fenntartásáért, valamint a külvilághoz való alkalmazkodásért. (1)

 

A hipotalamusz

Az egyes belső elválasztású mirigyek funkciói meghatározott, hierarchikus, tehát alá-fölérendeltségi viszonyban kapcsolódnak egymáshoz.

A legmagasabb szinten szabályzó belső elválasztású mirigy a hipotalamusz, mely egy a harmadik agykamra fenekét képző, a talamusz alatt elhelyezkedő páratlan agyterület.

Feladata az idegrendszer és a hormonháztartás közötti kapcsolat közvetlen megvalósítása. Az idegrendszerrel fennálló szoros kapcsolata mutatja, hogy idegrendszer befolyása alatt áll a belső egyensúlyt kialakító hormonháztartás, tehát a szervezetet érő külső ingerek befolyásolni tudják azt.

A hipotalamusz feladata:

A hipotalamusznak szabályozó hatása van az autonóm (vegetatív) idegrendszerre és integrálja (egyesíti) az autonóm idegrendszer és a neuroendokrin (idegihormon) rendszer működését, amivel fenntartja a test homeosztázisát. Mondhatjuk, hogy a hipotalamusz az agy „központi számítógépe”. Ide futnak be a test belsőegyensúlyát visszajelző/szabályozó információk.

Mint ahogyan az 1. ábrán láthatjuk, a hipotalamusz kapcsolatban van az agy limbikus rendszerével (ösztönös viselkedések irányítója és érzelmi központ), elemzi a vér vegyi összetételét, összeköttetésben van az idegi működésekkel, az agygerincvelői folyadékkal és a vegetatív idegrendszerrel is.  Alapvetően a hipotalamusz szabályozza az alsóbb vegetatív központokat az agytörzsben és a gerincvelőben. A hipotalamusz elülső részének ingerlése paraszimpatikus hatásokhoz vezet, míg a hipotalamusz hátsó részének stimulálása szimpatikus válaszreakciókat okoz. (1)

1. ábra.

Forrás: Az orvosi élettan tankönyve (A. Fonyó, 2011)

A vegetatív idegrendszer

Az autonóm vagy más néven vegetatív idegrendszer megtalálható mind a központi, mind a környéki idegrendszer területén. Mint már korábban írtuk a vegetatív idegrendszer és a belső elválasztású mirigyek rendszere (endokrin rendszer) szabályozza a szervezet belső környezetét, tehát alapvető szerepük van a homeostasis (belső egyensúly) fenntartásában.

Az autonóm (vegetatív) idegrendszer szabályozza a szervezet számos szervének és szövetének a működéseit, beleértve a szívizmot, a simaizmot, és a külső elválasztású mirigyeket (pl. az emésztőenzimeket termelő külső elválasztású mirigyeket). A belső elválasztású mirigyek rendszerével (endokrin rendszer, amit a központi idegrendszer szabályoz) együtt végzi azokat a finom belső beállításokat, amelyek szükségesek a szervezet optimális belső környezetének biztosításához.

A vegetatív idegrendszer, ami a szomatikus idegrendszerhez (a perifériás idegrendszer része, ami az akaratlagos mozgások vázizmok általi kivitelezéséért (kivéve reflexívek), és a külső ingerek érzékszervi észleléséért felelős (tapintás, látás, hallás)) hasonlóan, afferens (központi), kapcsoló, és efferens (kivezető) neuronjai (idegsejtjei) vannak. Az afferens (központi) impulzusok a zsigeri receptorokból (jeladók) erednek, és afferens útvonalakon keresztül a központi idegrendszerhez futnak, ahol a kapcsoló neuronok különböző szinteken integrálják az információkat, majd az efferens (kivezető) pályákon keresztül az végrehajtó (effektor) szervekhez jutnak.

A vegetatív idegrendszer működéseinek többsége nem tudatosul.

A szimpatikus, és a paraszimpatikus rész ellentétes hatásokat vált ki a legtöbb szerven, és ezért a két részt élettanilag antagonistáknak tekintjük. Azonban meg kell állapítani, hogy mindkét rész egymással összekapcsoltan működik, és az aktivitásuk közötti egyensúly az, ami fenntartja a stabil belső környezetet. (1)

 

2. ábra

Forrás: Az idegrendszer és a hormonális rendszer szabályozó működése (BME – Élettan oktatói anyag)

Az enterális idegrendszer

Az enterális idegrendszer a nyelőcső alsó harmadától egészen a rectum (végbél) végéig, a belső anussphincterig (végbélgyűrű izom) húzódik, és magába foglalja az epeutak és a pancreas (hasnyálmirigy) idegelemeit is.

Az enterális idegrendszer – a szimpatikus és paraszimpatikus rendszer mellett – az autonóm idegrendszer harmadik tagozata.

Az enterális idegrendszerben mintegy 10⁸ neuron van, ez nagyjából megfelel a gerincvelői szürkeállományt alkotó neuronok számának. A neuronok sejttestjei a külső hosszanti és a körkörös simaizomrétegek között, részben a nyálkahártyában helyezkednek el.

Az enterális idegrendszer minden külső idegi kapcsolattól függetlenül is képes működni. A működése reflexekre épül. A szenzoros neuronok (érzékelők) aktiválódása határozza meg a beidegzett simaizmok, hámsejtek működését. A helyi mechanikai és kémiai változások helyi motoros, szekréciós, véráramlási és immunreakciókat indítanak meg. Az enterális idegrendszer mellett a tápcsatornát helyi szinten az endokrin és parakrin rendszerek is vezérlik. (1)

A központi és az enterális idegrendszer közötti kommunikáció

A sejtek közötti hírközlés (kommunikáció) az esetek legnagyobb részében az egyes sejtekből felszabaduló hírvivő molekulákkal történik, amelyek a közvetlen közelükben vagy a távolabb lévő sejtekre hatva szabályozzák azok működését.

A leadott hírvivő molekulákat összefoglaló néven mediátoroknak nevezzük.

Mind a központi, mind az enterális idegrendszer befolyásolja ezeknek a jelző (szignál) hírvivő molekuláknak az elválasztását.

Ilyen jelző molekulák pl. a parakrin szekrétumok, amelyek elsősorban a keletkezési helyük közelében fejtik ki a hatásukat, de ebbe a csoportba tartoznak a hormonok is, amelyek elsősorban a véráram útján jutnak el a távolabbi sejtek hormonspecifikus receptoraihoz és úgy fejtik ki a hatásukat.

Viszont ezek a jelzőmolekulák nemcsak a végrehajtó sejtekre hatnak, hanem központi idegvégződéseket is ingerelhetnek és ezzel központi idegrendszeri reflexeket is kiválthatnak.

De az idegi szabályozás által kiváltott biokémiai folyamatok visszahatnak a vezérlést kiváltó központi idegrendszeri működésekre is. Tehát a táplálkozás így befolyásolja többek között a vegetatív idegrendszeri működéséket. (1)

A hormonrendszer

A hormonok egyfajta kémiai hírvivő molekulák, amelyeket hormontermelő mirigyek állítanak elő.

A véráram vagy a nyirokkeringés útján, humorálisan, egy távolabbi ponton képesek hatást kifejteni miután eljutottak a célsejtek hormon specifikus receptoraihoz. A középagy limbikus rendszerében lévő hipotalamusz nem csak a vegetatív idegrendszert szabályozza, hanem neurohormonokkal az agyalapi mirigyet is.

Az agyalapi mirigy, ami a hipotalamusz „karmestere” pedig szintén hormonokkal a véráram útján irányítja a perifériás (távolabbi pontokon lévő) hormontermelő mirigyeket (lásd 3. ábra). Ezek a perifériás hormontermelő mirigyek pedig szintén a véráramon keresztül hormonokkal szabályozzák a sejteket, amelyek kémiai jelek formájában befolyásolják a sejteken lévő receptorokat.

Illetve a sejtek is képesek hormonszerű anyagokat kiválasztani, amivel visszahatnak a sejtkörnyezetükre és távolabbi pontokra is, mint például az agyra. Ez egy másik oda-vissza működő kommunikációs csatorna, ami lassúbb, mint az idegi. (1)

3. ábra

Forrás: Encyclopedia Britannica, Inc.

A biofoton rendszer

Minden élő sejt gyenge elektromágneses teret von maga köré. A növény, az állat és az ember minden élő sejtje – ezt bizonyítják a vizsgálatok – folyamatosan termel parányi mennyiségű fényt, melynek intenzitása, ill. mértéke összefüggésben van a szerves anyag eddig nem ismert biológiai értékével. Ezeket a fénykvantumokat professzor Popp után „biofotonok”-nak nevezzük.

Ez az elektromágneses frekvenciák fizikailag mérhetőek. Tulajdonságuk, hogy kapcsolatba lépnek és kommunikálnak más kívülről érkező elektromágneses jelekkel. Ezek a jelek vagy egymást erősítek vagy gyengítik. De hogyan tud eljutni egy biofoton elektromágneses rezgés mondjuk egy lábujj sejtünktől az agysejtekig? Egy közvetítő közeg kell hozzá. Ez pedig nem más, mint a kötőszövet.

A kötőszövetek is behálózzák az egész testünket és elektromágneses jelátvivőként is funkcionálnak.

Mivel a sejtek sejthártyáin vannak bioelektromos jelfogók, ezért ezek a finom rezgések ugyanúgy kémiai módosulásokat tudnak okozni egy sejtben, megváltoztatva így a sejt tulajdonságát. Illetve a sejt is létrehoz aktivitása során elektromágneses impulzusokat. Tehát a kommunikáció itt is többirányú.

Ezeknek a kommunikációs rendszereknek egy célja van. Az élőlény külső és belső környezetéből származó és az őt érő ingerekre minél gyorsabb reagálás a belső egyensúly fenntartása érdekében.

Hiszen a belső egyensúly fenntartása biztosítja a létet és az egészséget. (3, 4)

Epigenetika – A táplálkozás, mint epigenetikai tényező

A táplálkozás az egyik legerőteljesebb külső befolyásoló tényező, ami hat ezekre a homeosztatikus ellenőrzőrendszerekre.

Ennek eredményeképpen az epigenetikailag kódolt táplálkozási igény eltérő, ami jól szemléltethető azzal, ha az egyén anyagcseréjét befolyásoló tényezőket megvizsgáljuk.

A táplálkozás az egyik olyan fő epigenetikai tényező, amely az emberi anyagcserét és ezáltal magát az ember belső egyensúlyát nap mint nap befolyásolja.

A következménye lehet negatív, legrosszabb esetben betegséget kiváltó; vagy pozitív, sőt egészségjavító. A táplálék hasznosítása, homeosztatikus ellenőrzőrendszerekre gyakorolt és sejt szintű hatása elsősorban az emberek különböző anyagcseretípusától függ.

Mi az oka az egyéni különbségeknek és igényeknek a táplálkozás vonatkozásában?

Az egyedi igény okai:

1. Örökölt tényezők: ez elsősorban abban rejlik, hogy elődjeink alkalmazkodása a környezetükhöz, jelentősen meghatározzák viselkedésünket és táplálék szükségletünket.

 

2. Belső tényezők: az eltérő életmódnak (táplálkozási szokások, gondolkodásmód, érzelemvilág, sporttevékenység, káros szokások, addiktív szerek) van a legnagyobb befolyásoló szerepe az életünkre.

 

3. Külső tényezők: a környezetünkből következnek és az egyes egyének által nem, vagy csak ideiglenesen, vagy nagy erőfeszítések árán befolyásolhatóak. (pl.: regionális időjárás, éghajlatváltozás)

Epigenetika

Az egyedi tápanyagigény és az anyagcseretípusok kialakulása annak köszönhető, hogy az emberiség a vándorlása során különböző klímazónákban telepedett le, ahol a túlélés érdekében alkalmazkodnia kellett az adott környezeti hatásokhoz és az adott területeken lévő élelmi forrásokhoz.

A táplálkozás befolyásolja az összes homeosztatikus ellenőrző rendszert.

Tehát az alkalmazkodás hosszú távon módosulásokat okozott a vegetatív idegrendszerben, a sejt szintű anyagcsere folyamatokban, a hormonrendszerben és még a vércsoportban is.

De mi tette lehetővé ezt az alkalmazkodást? – Az epigenetika, mely napjainkban igen népszerű kutatási ágazata a genetikának. Tárgykörébe tartoznak azok a genomot érintő jelenségek, melyek a DNS-szekvencia „felett, azon kívül” állnak. A fogalmat egy angol biológus-genetikus, Waddington említi elsőként 1942-ben.

Az így megvalósuló változások egy része a sejtről utódsejtjeire átadódó módosulásokat is jelenthet, ugyanakkor ezek a folyamatok visszafordítható jellegűek, vagyis egy epigenetikai változás nem feltétlenül jelenti a változás előtti állapot végleges megszűnését, magában hordozza annak lehetőségét, hogy a megfelelő környezeti tényezők hatására visszaalakuljon a kezdeti állapot. Ez a rugalmasság teszi lehetővé a környezeti körülményekhez való alkalmazkodást.

Az epigenetikában tehát a változás úgy történik, hogy magát a genetikai kódot (vagyis az aminosav sorrenden keresztül a DNS-ben tárolt információt) közvetlenül nem érinti, csak az abban tárolt információk megnyilvánulásának, vagy éppen meg nem nyilvánulásának szabályozásán keresztül fejti ki hatását. (2, 5, 6, 7)

Az epigenetikai folyamatokat két fő tulajdonsággal rendelkező rendszerre bontják:

– „válasz” tulajdonság, amely során a külső, környezeti tényezőkből származó hatások érzékelésre kerülnek, befolyásolva a genetikai kódban tárolt információ megjelenését

– „memória” tulajdonság, amely adott epigenetikai változatok örökölhetősége által lehetővé teszi a szerzett változatok továbbadását a következő generációknak (8).

A tudomány mára már felismerte, hogy az élőlényeket és azok sejtműködéseit szabályozó információáramlás a környezet jelzésével kezdődik, és ezek határozzák meg, hogy kötődnek vagy sem a szabályozó proteinek a sejtmagban lévő DNS-hez, így befolyásolva az aktiválódásukat is.

A sejteken receptorok (jelfogók) vannak, egyfajta antennák, amelyek specifikusan érzékelik mind a bioelektromos, mind a kémiai jeleket.

A biofoton rendszer, a vegetatív idegrendszer, a hormonrendszer által közvetített információs impulzus aktiválja a sejtek bioelektromos és kémiai receptorait. A receptor a bioelektromos és a kémiai jelzés hatására aktivált állapotba kerül és megváltozik a töltése.

Ez a feszültség mechanikailag is elfordítja a fehérje láncból álló jelfogó antennát a térben. Ez a fizikai mozgás tovább viszi az információt a sejthártyán keresztül a receptor-effektor mátrix fehérjék (IMP – integráns membrán proteinek) által a sejt belseje felé.

Ezáltal a citoplazmájában újabb szabályozó fehérjék aktiválódnak, amelyek további folyamatokat indítanak el a sejtben. A sejtmagban található és a kromoszómákban tárolt DNS kettős spirálja szétválik és attól függően, hogy a szabályozó fehérjék által mi válik a DNS-ben lévő gének közül olvashatóvá, illetve nem olvashatóvá, új információ kerül napvilágra.

Ezt az információt a transzkripció során az RNS lánc kódolja, majd egy sejtszervecske, a riboszóma, az RNS utasításainak megfelelően új funkcionális fehérje gyártásába kezd, ami sejten belüli térben speciális hatásokat indít el a sejt működésében. Ez pedig hatással lesz a sejtből felépülő szerv és szervrendszer, azaz az emberi test működésére.

A sejt élettani funkcióit tehát a kémiai és bioelektromos jelek befolyásolják.

A mediátorok, azaz a hírvivő molekulák az információt kémiai szerkezetükben hordozzák, ezt a kódolt üzenetet egy felismerő fehérjemolekula, a receptor veszi fel. A receptorok nagy affinitással (érzékenységgel) és reverzibilisen (visszafordíthatóan) kötik a mediátormolekulát; a biológiai választ a mediátor receptorhoz kötődése váltja ki.

A mediátor megkötésének hatására a receptorfehérje addigi szerkezete megváltozik. Minden további jelátviteli (szignáltranszdukciós) lépés a receptor szerkezetváltozásának következménye. A szignáltranszdukció teszi a mediátor üzenetét a sejt számára értelmezhetővé. A specifikus sejtválasz a sejtben/sejten lévő receptor típusától és az ehhez a receptorhoz csatlakozó jelátviteli folyamattól függ. (1, 9, 10, 11)

Több évtizeddel ezelőtt az Oxfordi Egyetem biofizikusa, C. W. F. McClare összevetette a bioenergetikai és kémiai jelek hatékonyságát az élő szervezetekben.

E szerint megállapítást nyert, hogy az energetikai jelrendszerek – többek között az elektromágneses frekvenciák – százszorta hatékonyabban közvetítik az információt, mint az anyagi jelzések, pl. a hormonok, neurotranszmitterek, növekedési faktorok, stb. (4)

A bevitt táplálék a tápcsatornán végig haladva megemésztődik, azaz a szervezet alkotóegységeire bontja a tápanyagot. Így a benne lévő és a szervezet számára hasznosítható anyagok felszívódásra kerülhetnek. A felszívódás során a lebontott tápanyagok bekerülnek a véráramba. A véráram útján eljutnak a vékony kapillárisokon keresztül az extracellurális, azaz a sejten kívüli térbe.

Ettől fogva a lebontott tápanyagok a sejtre környezeti jelként hatnak, amire a sejt reagál. Az elfogyasztott tápláléknak egyszerre van anyagi és elektromos természete. Hiszen anyagi molekulákból állnak, de emellett van biofoton rezgésük is.

A humán populáció epigenetikai alkalmazkodása az eltérő éghajlat és a táplálék források hatására

Az emberiség a népvándorlás során különböző klíma zónákban telepedett le, ahol a rendelkezésre álló nagyon különböző élelemforrásokkal kellett túlélniük a megváltozott körülményeket, ami magába foglalta az éghajlat hőmérsékleti változásait, ezért a fő homeosztatikus ellenőrző rendszerüknek alkalmazkodnia kellett ezekhez a feltételekhez.

Elődeink (Homo Sapiens) kb. 200 000 évvel ezelőtt evolúciós fejlődésük egy újabb lépcsőfokára léptek Kelet-Afrika füves pusztáin és megkezdték az évezredeken át tartó benépesítését a világ többi részének. A 4. ábra ezt a vándorlási utat mutatja.

Útjuk során természetesen nagyon különböző klíma zónákba érkeztek (itt ezeket különböző színekkel jelöltük), ahol megváltozott az élelmiszerkínálat, amit találtak. Mivel még sem a földművelés, sem az állattartás nem fejlődött ki, abból kellett élniük, ami az adott helyen rendelkezésre állt és könnyen leszedhető vagy levadászható volt.

Annak függvényében, hogy hol telepedtek le, a kínálat nagyon különböző volt, és ezért a táplálék hatása is a homeosztatikus ellenőrzőrendszerre a klíma függvényében nagyon különböző volt. Ezt legjobban két extrém példa szemlélteti.

Kb. 90 000 évvel ezelőtt egy csoport Dél-Indiába érkezett. Ahol a növényzet sűrű és buja volt. Bár lehetséges volt állatokra vadászni, de a kínálat gyümölcsökből, gyökerekből és zöldségekből bőséges volt, s könnyebb is volt az éhséget ezekkel a könnyen elérhető élelmiszerekkel csillapítani, a vadászattal járó veszélyek és fáradozások helyett. Tehát a táplálkozás szénhidrátban nagyon gazdag és igen fehérjeszegény volt. Ezzel tudták biztosítani a szervezetük tápanyag ellátottságát.

A megváltozott táplálkozás az anyagcsere egyensúlytalansághoz vezet, elősegíti különböző betegségek kialakulását. Egy ilyen helyzetben hosszútávon csak két lehetőség van:

• kihal a népesség, vagy
• a népesség alkalmazkodik a helyi körülményekhez az epigenetikai rezilienciának (alkalmazkodásnak) köszönhetően.

Természetesen ma már csak azokat az utódokat találjuk, akik alkalmazkodtak.

De milyen lehetőségei voltak az alkalmazkodásnak a népesség számára?

Ha ismertek lettek volna számukra az összefüggések, több fehérjét tartalmazó állatot vadásztak, illetve halásztak volna. A tudatosságnak nem voltak ezen a szintjén, így bekapcsolt a természetes kiválasztó mechanizmus. Mert a népesség nem minden tagjának voltak az egyoldalú táplálkozás hatásai egyből szembetűnőek.

Dél-India csak egy példa, amin keresztül egy anyagcseretípus keletkezése jól elmagyarázható.

Egy további és még extrémebb példa az inuitok (eszkimók) esete, akik nem a meleg Dél-Indiába, hanem a hideg Kanadába települtek. Mint ahogy 4. ábra is mutatja, ez a terület lényegesen később lett az indiánok által betelepített, kb. 14 000 évvel ezelőtt. Itt nemcsak a klíma teljesen más, hanem a táplálékkínálat is.

Szénhidrátban gazdag élelmiszer, mint gyümölcs és zöldség csak ritkán van, itt inkább a zsírban és fehérjében-gazdag élelmiszerre, mint hal, fóka és hasonlók vannak ráutalva a túlélés érdekében. A helyzet teljesen más, mint Dél-Indiában, de egy központi dolog megegyezik: a táplálkozás egyoldalú, és ezért a szervezetnek alkalmazkodnia kellett a túlélés érdekében.

Mind az indiaiak, mind az inuitok esetében egy dolog közös. Akik tudtak alkalmazkodni az egyoldalú táplálkozási lehetőségekhez, azok túléltek és az utódoknak már ezt a megváltozott epigenetikai kódot adták tovább. Akik nem tudtak alkalmazkodni, azoknak gyengült a szervezetük, megbetegedtek, csökkent nemzőképességűvé váltak és kiszelektálódtak. (2)

Tehát az emberi szervezet a túlélés érdekében alkalmazkodott a környezetéhez, és ennek következtében módosultak az anyagcsere folyamatok és így alakultak ki a különböző táplálkozási típusok.

Ráadásul a modern civilizációban az ember legyőzte a távolságot, ennek az lett a következménye, hogy a különböző táplálkozási típusokba tartozó népcsoportok elkezdtek egymással keveredni, ennek következtében számos altípus alakult ki. Ennek köszönhetően logikusan is az következik, hogy az egészséges táplálkozás kulcsa az egyéni sajátosságokban rejlik.

4. ábra

Forrás: Horisan Metabolic Typing oktatási jegyzet – Peter Königs

 

Ez a természetes alkalmazkodás és epigenetikai módosulás még jól látható a mai természeti népeknél.

Egy tanulmányában Loren Cordain (a Colorado-i Állami Egyetem professzoraként dolgozó amerikai tudós, aki a táplálkozás és testmozgás fiziológiájára szakosodott) leszögezte, hogy a természetben élő vadászó- és gyűjtögető közösségek táplálkozásában igen nagy különbségek vannak a növényi táplálkozástól egészen a túlnyomórészt állati táplálkozásig, amit az 5. ábrán szemléltet. Emellett pedig remek egészségnek örvendenek, nagyszerű az erőnlétük, és szinte egyáltalán nem sújtják őket a modern társadalmakra jellemző degeneratív keringési betegségek. (14)

 

5. ábra

Forrás: The paradoxical nature of hunter-gatherer diets: meat-based, yet non-atherogenic. (L. Cordain 2002)

Ez visszatükröződés a ma még hagyományosan élő népek táplálkozásában tehát tisztán lekövethető az éghajlat változásával. Ahogy távolodunk az egyenlítőtől (lásd 6. ábra) úgy csökken a gyűjtött – tehát szénhidrátban gazdag táplálékok aránya és úgy nő a hús és hal – tehát zsír és fehérje aránya:

• Eszkimók: 90% zsír és fehérje
• Quetchua indiánok:  90% vegetáriánus élelem

6. ábra

Forrás: „Ernährungsumschau”, 2006. február, 53. oldal

A mai napig fennmaradt népek homeosztatikus rendszereiben a helyi viszonyokhoz történő alkalmazkodás következtében bekövetkezett változások hosszú távon alkalmassá tették őket a fennmaradásra, túlélésre.

Tudományos megközelítés

Számos tudományosan alátámasztott magyarázat létezik az előbbiekben felvázoltakra.

Az emberi populációkban különösen fontos a helyileg változó befolyásoló tényezőkhöz, így az éghajlathoz való alkalmazkodás. Igazodva az éghajlat sokféleségéhez, az emberi faj földrajzilag széles, kiterjedt területet ölel fel.

Először az egyenlítő menti Afrikában fedezték fel az emberek azon képességét, hogy tolerálják a magas hőmérsékletet, ami valószínűleg a hosszú távú szelekció eredménye volt az ősi, emberi populációkban.

Mivel az emberek az egyenlítő mentén fekvő Afrikából vándoroltak a nagyobb szélességi fokú régiókba, a hideg hőmérséklet valószínűleg lényeges szelektáló tényezővé vált. Ennek következtében az egyenlítőhöz közeli földrajzi szélességeken „pozitív” szelektáló jellemvonások a nagyobb szélességi fokokon „károsnak” bizonyultak.

Ugyanez elmondható a meleg hatására kialakuló, stressznek tulajdonítható számos negatív tényezőről, mint amilyen pl. az UV sugárzás, a különböző kórokozóknak kitettség, melyeket az éghajlat közvetlenül befolyásol és összefüggésbe is hozhatók vele.

A szélsőséges éghajlati körülményekhez történő alkalmazkodás mindig is fontos szerepet játszott a genetikai és fenotípus variációk kialakulásában. A meleg- és hideg hatására kialakuló stressz kezelésének képessége – különösen a szélsőséges hőmérsékletnek kitett személyek esetén – fontos tényező a szervezet túlélése és szaporodása szempontjából.

Ha a hő- és hidegtűrő képességet önmagukban megsokszorozó fenotípusok a természetes szelekció szerint működnek, az ezen fenotípusokért felelős gének térben a szelekció jeleit mutatják a genetikai különbözőségnek köszönhetően. Az erre irányuló vizsgálatok során az allél előfordulás gyakoriságának fokozatos átmenetét figyelték meg a földrajzi szélesség változásának függvényében.

Leszögezhető az is, hogy különböző éghajlati viszonyok esetén más és más jel figyelhető meg. Ezen jelek közül sok olyan génektől származik, melyekről korábban kimutatták, hogy befolyásolják a hidegtűrést és a betegségek kialakulásának kockázatát.

A betegségek egyes emberekben tapasztalható megjelenése, és azok mértékének növekedése azt sugallja, hogy a betegségek metabolikus rendellenességekből erednek, melyek előfordulása az életstílus, az étrend- és az éghajlatváltozáshoz történő alkalmazkodás függvényében változik.

Az éghajlat tehát fontos szelekciós tényező, mely igen komoly hatást gyakorol a metabolikus rendellenességekkel jelölt génekre. Az éghajlatváltozásból fakadó allél gyakoriság térbeli mintáinak azonosítása érdekében elemezték a genotípusokat.

A metabolikus rendellenességek fenotípusaiban szerepet játszó gének kiválasztásához ún. „mag-géneket” használtak, mely gének korábban szerepet játszottak a betegség kialakulásának kockázatában.

Ha a vizsgálat során egy „nem-mag-gén” kölcsönhatásba került egy „mag-génnel”, az esetek többségében előidézte a betegséget, amit onnantól kezdve mindkét gén ki tudott váltani. A mag-gének azonosítása érdekében komoly előzetes irodalmi áttekintést alkalmaztak, így ki tudták választani azon géneket, amelyek az elhízás, a magas vérnyomás és a diszlipidémia etiológiájában külön-külön érintettek, vagy a metabolikus szindróma fenotípusai.

Mindegyik gént külön-külön értékelték attól függően, hogy egy adott fenotípusban szerepet játszott-e az egyéni- és meta-analízisek, a betegség állatmodelljei, a farmakológiai és fiziológiai vizsgálatok, vagy a betegség Mendel-formájának tanulmányai alapján. Az így kapott információkat kombinálták, hogy megalapozott bizonyítékot mutassanak fel minden egyes ’mag-génre’, utalva az adott betegség fenotípusra. A kapott eredmény a következő lett.

Az éghajlat befolyásolja a fenotípusok változását: a test alakját, méretét (megfigyelések szerint az átlagos éves hőmérséklet korrelál a testtömeggel), pigmentációját, sőt még a nátrium-homeosztázist is, a só- és vízvisszatartást szabályozó génekre is hat az éghajlat által vezérelt szelekció.

Mindez megmagyarázza a nagy etnikai különbözőségeket, a só-érzékeny magas vérnyomás előfordulásának gyakoriságát illetően. A metabolikus rendellenességek génjei fontosak tehát az éghajlatváltozáshoz történő alkalmazkodás tekintetében.

Mindez arra enged következtetni, hogy az emberek alkalmazkodnak az ökológiai szabályokhoz.

Mi sem példázza ezt jobban, minthogy a hidegebb régiók őslakosai testesebbek és rövidebb végtagokkal rendelkeznek. Ez a megfigyelés éghajlatváltozás és népességvándorlás esetén is igazolható volt.

Az éghajlattal összefüggő térbeli elhelyezkedés az energia anyagcserében is alakította (azaz a klíma formálta) a genetikai variánsok sokszínűségét és gyakoriságát. Mindez azt jelenti, hogy az energia anyagcserében részt vevő gének központi szerepet töltenek be a meleg- és hidegtűrési tolerancia tekintetében, az elhízás kockázata pedig összefügg az energiaegyensúly változásával a táplálékfelvétel, a testtömeg-index és az alap (bázikus) anyagcsere (metabolikus) sebesség változása révén.

Ez utóbbi az emberi populációk között a környezeti hőmérséklet függvényében változik, mely változás összefügg a megnövekedett hőtermelés szükségességével, hogy fenntartsák a homeosztázist a hidegebb éghajlatokon is.

A LEPR 109R allél gyakorisága növekszik a téli hőmérséklet csökkenésével és összefüggésbe hozható az emelkedett légzési hányadossal és a termogenezissel. Összefüggés van nőknél a LEPR 109R allél, az emelkedett éhomi inzulinszintek és inzulinválaszok között, ami csökkent glükóz toleranciával társult és szerepet játszott a 2-es típusú cukorbetegség patogenezisében.  Emberekben a hideg környezethez igazodó vérszérum triglicerid és HDL koleszterin értékének változásai figyelhetők meg.

A PON1 192Q gén által kódolt enzimfehérje megvédi a zsírokat az oxidációtól, befolyásolja az LDL-koleszterint, véd a koszorúér-betegségek, a stroke és a miokardiális infarktus kockázatától, részt vesz az értágulatban.

Az FABP2 54T gén származtatott allélje, amelynek gyakorisága a földrajzi szélesség függvényében nő, növeli a hosszú láncú zsírsavak affinitását, ami összefügg azzal a szerepével, hogy véd a hideg hőmérséklettől, a BMI és a hőtermelési képesség növelése által összefüggésben van az IR növekedésével, a koleszterin és a trigliceridek megnövekedett plazmakoncentrációjával, a zsigeri és szubkután hasi zsír emelkedésével.

A familiáris hiperkoleszterinémia okozta mutációk hordozói közül az EPHX2 287Q génvariáns hordozói magasabb plazma koleszterin- és trigliceridszinteket mutattak.

Az eddig tárgyalt polimorfizmusok származtatott allél gyakorisága az Afrikán kívüli területeken nőtt. Közülük kettő (LEPR 109R és PON1 192Q) csökkentette a betegségek (elhízás és koszorúér betegség) fenotípusainak kockázatát, míg a másik kettő ( FABP2 54T és EPHX2 287Q) növelte, tehát a védő allélek gyakorisága Afrikán kívül nőtt.

Mindegyikről elmondható, hogy részt vesz a hideg éghajlathoz való alkalmazkodásban, mégis ellentétes hatással van a betegségek iránti érzékenységre.

Az optimális nátrium-visszatartás az éghajlati viszonyok függvényében változik, melynek egy lehetséges magyarázata az, hogy az éghajlatváltozás hatása a gyakori, civilizációs betegségek kialakulásának kockázatára, az adott betegségre jellemző biológiai folyamattól függően változik. Például a szélsőségesen meleg- és hideg környezethez való alkalmazkodás különböző gének és biológiai folyamatok, például a nátrium-homeosztázis és az energia-metabolizmus következménye.

Az éghajlatváltozáshoz alkalmazkodó allélek ellentétes hatással vannak a betegségekkel szembeni érzékenységre. 

Ez valószínűleg azért van, mert a szelekció pozitívan hat az érintett fenotípusokra, de elkülönül azon metabolikus rendellenességektől, amelyek előfordulási gyakorisága magas a kortárs populációk körében. Például a TCF7L2 gén-t hordozó haplotípusra (egyik szülőtől és egy kromoszómáról származó, egymáshoz szorosan kapcsolódó genetikai markerek halmaza) a pozitív szelekció vonásai jellemzőek, és hordozza azt az allélt, mely véd a 2-es típusú cukorbetegség kialakulása ellen.

Ezt a haplotípust a nagyobb testtömeg-index és a ghrelin – leptin, éhség-telítettségi hormonok megváltozott koncentrációja jellemzi, ami arra utal, hogy az energia-anyagcserére előnyös hatást fejtett ki.

Az allélfrekvenciák és a környezeti változók közötti erős és szignifikáns korreláció kimutatható akkor is, ha az egymásnak ellentmondó, szélsőséges allélfrekvenciák nem különböznek jelentős mértékben egymástól.

Az éghajlat fontos tényező a környezet egyéb aspektusaiban.

Például az UV-sugárzás az éghajlati változók között szerepel, így korrelál a többi éghajlati változóval (csapadékmennyiség, relatív páratartalom, minimális hőmérséklet, maximális hőmérséklet, átlagos hőmérséklet), a földrajzi szélességgel, és mivel befolyásolja a hőmérsékletet, hatást gyakorol a különböző biológiai folyamatokban résztvevő génekre, az energia-anyagcserétől a melanin termelésig. (15)

Az anyagcseretípusok és a mitokondrionális haplotípusok összefüggései

Egy másik kutatás eredményei is alátámasztják azt, hogy a mitokondriumok (sejtjeink tápanyag égetést végző) sejtszervecskéi inkább energia- vagy inkább hőtermelésre fordítják a táplálékok elégetéséből felszabaduló anyagokat, ami összefüggést mutat azzal, hogy inkább fehérjében és zsírban vagy inkább szénhidrátban gazdagabban táplálkozzanak (mitokondrionális haplotípus). (16)

 

Génjeink egy kicsiny hányada nem a sejtjeink sejtmagjában, hanem a mitokondriumokban található. E mitokondriális DNS csak anyai ágon öröklődik, tehát mindnyájan anyánktól, anyai nagyanyánktól örököltük. Őseink minden generációjában tehát csak egyetlen olyan nő volt, akitől e mitokondriális géneket örökölhettük.

 

Nyilvánvalóan lennie kellett olyan „mitokondriális ősanyának”, akinek mitokondriális génjeire visszavezethetők az összes ma élő ember mitokondriális génjei. Az időben legutolsó olyan nőt, akitől valamennyi ma élő ember kizárólag női ágak mentén származik, Mitokondriális Évának nevezik, aki Dél-, vagy Kelet Afrikában született több mint 130 ezer évvel ezelőtt. Az Ő leszármazottjai terjedtek el az afrikai kontinensen.

Genetikai kódunk egy másik kis részlete, az Y-kromoszóma viszont kizárólag apáról fiúra öröklődik, ezt a női test nem hordozza. Ezért az Y-kromoszómák leszármazása mentén is kijelölhető a legutolsó olyan férfi, akitől az összes ma élő férfi kizárólag apai vonalon származik: Y-kromoszomális Ádám, aki időben sokkal később élt, mint a Mitokondriális Éva.

Őseink egy kis csoportja 65-80 000 évvel ezelőtt elhagyta Afrikát. Az Afrikából történő kivándorlásnak köszönhetően különféle mitokondrionális DNS-variációk alakultak ki az egyes népcsoportoknál az epigenetikai alkalmazkodásnak köszönhetően (lásd 7. ábra).

 

Az emberi DNS 23 kromoszómapárból áll, melyek mentén megannyi génpár helyezkedik el.

Minden génpár egyik tagja az egyik, a másik tagja a másik szülőtől öröklődik. Ugyanakkor a gének nem teljesen egymástól függetlenül öröklődnek, hanem a kromoszóma egy rövid szakasza, a gének egy kisebb csoportja összekapcsolódva öröklődik. Ezen szakaszokat nevezzük haplotípusnak (kromoszóma típusnak).

Mivel az emberi sejt az örökítő anyagot, a DNS-t nemcsak a sejtmagban tárolja, hanem a mitokondriumoknak is van önálló örökítő anyaguk, amit mitoDNS-nek hívunk, ezért a haplotípus variációk itt is fellelhetőek.

 

55-60 000 évvel ezelőtt két fontos szuper-haplocsoport: az M és az N alakult ki, melyből az összes többi, nem afrikai klaszter származtatható. Az M szuper-haplocsoport leszármazottai elterjedtek Ázsiában, Ausztráliában és Amerikában, míg az N klaszter képviselői leginkább Európát és az északi területeket népesítették be. (16-20)

7. ábra

Forrás: Human mitochondrial DNA haplogroup

https://en.wikipedia.org/wiki/Human_mitochondrial_DNA_haplogroup

Az egyes népcsoportoknál az éghajlatváltozásra válaszként adaptív mutációk alakultak ki a mitokondriális DNS-ben – a szervezet homeosztázisának fenntartása érdekében. Az egyik fő különbség a kialakult haplotípusok között az, hogy sejtjeinek mitokondriumai milyen arányban fordítják az előállított energiát

• a szervezet belső maghőjének szinten tartására vagy
• inkább tárolják azt ATP formájában, amit a sejt fel tud használni a sejtspecifikus funkcióinak ellátására.

Mindez nagyban összefügg azzal, hogy

• mennyi egy ember kalória igénye, illetve, hogy
• sejt szinten lassú vagy gyors glikolízissel rendelkezik-e -> ahhoz, hogy optimálisan menjen végbe az energianyerő folyamat a mitokondriumban, inkább
  • fehérjében, zsírban gazdagabban és szénhidrátban szegényebben vagy
  • szénhidrátban gazdagabban és fehérjében, zsírba szegényebben érdemes étkeznie.

Azt a hatékonyságot, mellyel az oxidativ foszforiláció (a mitokondrium belső membránjában lejátszódó folyamat, ami ATP-t hoz létre) az ATP-t generálja kapcsoltsági hatékonyságnak nevezzük. (16)

• a szorosan kapcsolt oxidativ foszforilációs rendszer maximalizálja az ATP előállítást egy elégetett kalóriára vonatkoztatva,
• a kevésbé szorosan kapcsolt rendszernek több kalóriát kell elégetnie azonos mennyiségű ATP előállításához, ami magasabb kalóriabevitelt igényel és nagyobb hőtermelést eredményez.

A kapcsoltságban és az energia felhasználásában nagy szerepük van a szétkapcsoló fehérjéknek. Ilyen például a barna zsírszövetében megtalálható termogenin (UCP – uncoupling protein), melyek a mitokondriumok belső membránjában helyezkednek el.

Hatásukra az átpumpált protonok egy részéből nem ATP termelődik (lásd 8. ábra), ugyanis visszajutásuk a mitokondrium mátrixába hőtermeléssel, energia leadással jár (exergonikus folyamat). Ennek a folyamatnak a megfelelő testhőmérséklet fenntartásában van szerepe.

8. ábra

Forrás: Mitochondrial Uncoupling: A Key Controller of Biological Processes in Physiology and Diseases (S. Demine és mtsai, 2019)

Fejlődéstörténeti (epigenetikai) okokból az energianyerő folyamat sebessége eltérő az egyes embereknél annak függvényében, hogy milyen környezeti viszonyokhoz, ill. táplálékforráshoz kellett adaptálódniuk. Ez alapján – a homeosztázis fenntartása érdekében – két fő mitokondrionális haplotípust különböztettek meg a szélsőséges éghajlati körülményekhez történő alkalmazkodás függvényében.

A két, élesen elkülönülő végpont ezen a skálán:

1. Szorosan (erősen) kapcsolt haplotípus

A fekete bőrű, afrikai emberek, akik meleg környezetben élnek, sok napfényt kapnak, és életmódjukból fakadóan jelentős energiára (ATP-re) van szükségük. Esetükben a mitokondrium mátrixába visszapumpált protonok ATP előállítására fordítódtak, vagyis ők maximalizálták az ATP előállítást egy elégetett kalóriára vonatkoztatva, emiatt kisebb a kalória igényük is.

A „szénhidrát” táplálkozási típussal rendelkező emberek glikolízise (a glükóz piruváttá oxidálódása) az epigenetikai alkalmazkodás, azaz a környezeti feltételekhez történő adaptáció következtében lassú, mely következtében sejtszinten kevesebb oxálacetát állítódik elő.

Esetükben a citrátkörben, azaz a Szent-Györgyi-Krebs ciklusban az égetés hatásfoka a szénhidrátban gazdag táplálkozás következtében egyenlítődik ki.

Ha a típusától eltérően – fehérje- és zsírdúsan – táplálkozik, akkor a béta oxidáció fokozódása által sejtszinten több acetil-CoA képződik az oxál-acetáthoz képest. Emiatt az égetés hatásfoka csökken a citrátkörben, így az energia előállítás is túl lassan fog végbemenni. Ez által nem keletkezik elég ATP, így kevesebb lesz az energiájuk.

Ugyanakkor az is elmondható, hogy ha nem megfelelő az égetés hatásfoka, akkor O₂ jelenléte nélkül történik az energianyerés (anaerob módon), így kevesebb lesz a CO₂ termelés, ezáltal a vérsavó pH értéke bázikusabb lesz (enyhén lúgos irányba tolódik el).

Ez különböző területekre is kihat és különböző ismertető jegyekhez vezet, ami szellemi, érzelmi és viselkedésbeli jegyekben fejeződik ki, de más területekre is kihat, amely például az energiaszinttel és a táplálkozásra adott reakciókkal kapcsolatos.

A típusától eltérő – fehérje- és zsírdús – táplálkozás továbbá azt a következményt is maga után vonja, hogy a vegetatív idegrendszer szimpatikus oldala felé az egyensúly eltolódik.

Mindebből tehát az következik, hogy ezen típusnak – a homeosztázis elérése érdekében – több szénhidrátot kell fogyasztania, így optimalizálni tudja az égetés hatásfokát.

 

2 Lazán kapcsolt haplotípus

 

A hideg, sarkköri népeknél igen nagy a szerepük a szétkapcsoló fehérjéknek. Általuk a sejtlégzés során, azaz a terminális oxidációban a protonoknak egy része a mitokondrium mátrixába történő visszapumpálás folyamata során nem jut vissza, hanem hőtermelésre fordítódik, mely folyamatnak nagy szerepe van a testhőmérséklet fenntartásában. Ergo több kalóriát igényelnek a mindennapi táplálékból vagy az alternatív energiaforrásokból, hogy elegendő protont tudjanak használni hőtermelésre, ill. ATP előállítására.

Huzamosabb ideig történő, más éghajlaton való letelepedésnél megfigyelhetők eltolódások ennek arányaiban az epigenetikai alkalmazkodás végett.

Hideg környezetben a fehér és barna zsírszövet között együttműködés jön létre. A noradrenalin (NE) hatására a barna zsírszövet aktiválódik. A NE jel a fehér zsírszövetben a cAMP (ciklikus adenozin-monofoszfát) szint növekedésén keresztül protein kináz aktiválódáshoz (PKA) vezet foszforilálva a hormonszenzitív lipázt (HSL) és a perilipint, ami végül fokozott zsírsav felszabadulást eredményez.

Hideg környezetben az adaptáció érdekében fokozott béta-oxidáció és erőteljes zsírsav felhasználás mellett a glükóz transzporter-4 (GLUT-4) száma megnő, valamint jelentős glükóz felvétel figyelhető meg.

A gyors glikolízis epigenetikai alkalmazkodás következtében alakult ki, mivel a hideg sarkköri részeken fehérje- és zsírdús táplálék volt elérhető, amelynek hatására a béta oxidáció (zsírsav bontás acetil-CoA termelés céljából) fokozódott. Ennek következtében az energianyerés ki tud egyenlítődni a citrát körben a hőtermelés növekedése mellett.

Abban az esetben, ha egy fehérje táplálkozási típusba tartozó ember – a típusától eltérően – szénhidrátdúsan táplálkozik, akkor túl sok oxál-acetát keletkezik az acetil-CoA-hoz képest, ami azt eredményezi, hogy az égetés hatásfoka nem lesz megfelelő a citrátkörben. Azaz túl gyorsan megy végbe az energiatermelés.

Ezáltal több CO₂ termelődne sejten belül, ami a vér pH értékét enyhén savas irányba tolná el, ami a sejtfunkciók károsodásával járhat és számos más területre is előnytelenül hathat. (1, 16, 21, 22, 23, 36, 51)

A táplálkozási típusok és a FTO gén összefüggései

Ikervizsgálatok alapján egyes kutatók megállapították, hogy a hízáshajlamot kb. 60%-ban a gének határozzák meg.

Teljes genomszűrésen (a szervezet teljes örökítő információjának szűrésén) alapuló tanulmányok szerint az FTO-gén (fat mass and obesity associated) polimorfizmusa (két vagy több, egymástól jól elkülönülő öröklődő, morfológiai, fiziológiai, viselkedési változat előfordulása egy-egy fajon belül) összefüggésbe hozható a zsírszövet megnövekedett mennyiségével (az elhízással).

Ugyanis ez a gén – humán-, és állatkísérletes vizsgálatok alapján – szerepet játszik az étvágy szabályozásában.

A hajlamosító génmutáció jelenléte növeli a táplálékbevitelt, és csökkenti a jóllakottság érzését. Abban az esetben pedig elhízáshoz vezet, ha a vizsgált személy telített zsírfogyasztása meghaladja a napi táplálkozásban a 12%-ot. További érdekes észrevétel, hogy a fizikai aktivitás befolyásolja a hajlamosító génváltozat hatását, így kevésbé aktív egyénekben kifejezettebb a hatás.

 

Bizonyos génvariánsok hordozói jobban fogynak fehérjediétán, más génváltozat hordozók pedig kevésbé képesek súlyt veszíteni korlátozott táplálékbevitel esetén is.

Az FTO génvariáns A allél hordozók a magasabb fehérje és zsírtartamú, hús alapú táplálkozással, míg az FTO génvariáns A allélt nem hordozók növényi alapú étkezés esetén tudnak fogyni. (24-26)

A táplálkozási típusok és az enteromtípusok összefüggései

Megállapításra került, hogy a bél mikroflórája főleg három baktériumfajtából áll: Prevotella, Bacteroides és Ruminococcus.

A Prevotella elsősorban a szénhidrát- és egyszerűcukor-alapú étrenddel kapcsolatos, mely a mezőgazdasági társadalmakra jellemző. A Bacteroides dominanciája az állati eredetű fehérjét, aminosavakat és telített zsírokat tartalmazó étrenddel függ össze.

Ezt támasztja alá P. Bork és munkatársainak vizsgálata. Ők először 39 három földrészről (Európából, Ázsiából és Amerikából) származó ember székletmintájában vizsgálták a bélbaktériumokat, majd később kiterjesztették a kutatást további 85 személyre Dániából és 154 személyre Amerikából. Kiderült, hogy az összes eset három csoportba sorolható attól függően, milyen baktériumfajták fordultak elő nagy számban a bélrendszerükben: mindegyik személyről meg lehetett mondani, hogy a három közül melyik béltípusba, vagyis enterotípusba tartozik.

Tehát elmondhatjuk, hogy attól függően, hogy ki milyen anyagcseretípusba tartozik, jellemzően más enterom összetétellel rendelkezik.

Egy fehérje típusba tartozó emberben olyan bélbaktérium törzsek szaporodnak el jobban, amelyek a fehérjék és zsírok lebontását támogatják, míg egy szénhidrát típusú emberben olyanok, amelyek a szénhidrátok lebontásában segédkeznek jobban.

A bélmikrobiom, azaz az enterom összetétele azonban dinamikus változást mutat abban az esetben, ha valaki megváltoztatja az étrendjét és a mikrobiális közösség összetétele személyenként is változik.

.

Ez pedig igencsak pozitív hatással lesz az anyagcseréjére és egész szervezetének működésére. Az egyes mikrobióta törzsek és az étrend között tehát szoros összefüggés van. (27-29)

Humán anyagcseretípusok

Az egyéni anyagcseretípust az emberben megtalálható különböző rendszerek összjátéka határozza meg.

A hosszú, egészséges élethez célszerű tisztában lennünk szervezetünk igényeivel, ugyanis az, amit elfogyasztunk fizikai és energetikai szinten nagy hatással van sejtjeink működésére.

 

Az egyéni táplálkozási igényt befolyásoló 4 fő tényező:

• Autonóm idegrendszer
• Égetőrendszer
• Hormonrendszer
• Vércsoportok

Az anyagcsere-tipizálás módszere ezen tényezők megállapításán alapul. Segítségével egy olyan személyre szabott táplálkozási- és életviteli útmutató állítható össze, amely nagyban hozzájárul a belső egyensúly, a homeosztázis természetes támogatásához, így az egészség, magas energiaszint és az optimális testösszetétel eléréséhez és fenntartásához.

1. Vegetatív idegrendszeri beállítottság

 

Dr. William Kelley volt az első, aki a 70-es évek közepén megalkotta a típusnak megfelelő táplálkozási rendszerét. Ő egyébként fogorvosból lett rákkutató. 1965-ben hasnyálmirigyrákban betegedett meg, de ebből a szinte mindig gyorsan halált okozó betegségből ki tudta magát gyógyítani, viszont amikor ugyanezzel a módszerrel néhány páciensén segíteni akart, nem mindig ért el sikereket, és akkor ismerte fel, hogy egy egyéni igényeknek megfelelő táplálkozásra lenne szükség, ahhoz, hogy a gyógyulás esélyei mindenkinél javuljanak, ne csak néhányuknál.

Felhasználta Dr. Frances Pottenger és mások feltevéseit, tételeit, akik már korábban tudósítottak az egyes nyersanyagok hatásairól az autonóm idegrendszerre. Dr. Kelley ezeket a tételeket tovább fejlesztette. Kidolgozott egy metódust, aminél egy nagyon átfogó kérdőív (egy akkoriban több, mint 300 kérdésből álló) segítségével az autonóm idegrendszerre vonatkozóan – meghatározható az egyéni típus. Ezzel az újonnan kifejlesztett metódussal jelentősen emelkedtek a gyógyulási sikerek, éveken át ezzel dolgozott, és mindig finomított rajta egy picit, még ha nem is mindig ért el sikereket vele.

Tehát voltak olyan kliensei, akinél a vegetatív idegrendszeri beállítottságon alapuló táplálkozási módszer bevált és működött, viszont voltak olyanok is, akiknél kevésbé.

Ennek oka az volt, hogy nem vette figyelembe Dr. Kelley, hogy vannak más tényezők is, amelyek befolyásolják az egyéni anyagcsere beállítottságot, és ebből fakadóan az belső egyensúly visszaállítását és az öngyógyító folyamatok erősítését.

1967-ben munkájának összefoglalását kiadta egy könyvben ‘Egy válasz a rákra’ címmel, amivel megalapította a metabolikus gyógyászat rákkúráját. Módszerével elképesztő sikereket ért el, ami miatt a hagyományos orvoslás képviselői folyamatosan támadták. Művét 1999-ben újra kiadta, az ‘Alternatív Terápiák Rák Koalíciója’ címmel. (48, 49)

Az egyéni táplálkozási igényt meghatározó egyik fontos tényező a vegetatív vagy más néven az autonóm idegrendszer (autonom nervus system, ANS).

Az autonóm idegrendszer az idegrendszer azon része, amelyet nem tudunk tudatosan irányítani, hanem a szervezet belső egyensúlyának megtartása érdekében önállóan gondoskodik számos folyamat szabályozásáért.

A vegetatív idegrendszer három fő idegi tagozata van: a szimpatikus és a paraszimpatikus idegrendszer, valamint az enterális idegrendszer.

Ebben a fejezetben a vegetatív idegrendszer szimpatikus, valamint paraszimpatikus ágaival foglalkozunk.

A legtöbb emberben az egyik vegetatív idegrendszeri ág az epigenetikai alkalmazkodás miatt dominánsabban működik, mint a másik. Ennek következtében az anyagcsere kibillen az egyensúlyból. Ha az egyensúlytalanság tartóssá válik, különböző betegségek léphetnek fel.

A táplálkozás az egyik legerősebb faktor, ami mind a szimpatikus, mind a paraszimpatikus oldalra hatással van. Egyes tápanyagok a szimpatikus oldalt, míg mások a paraszimpatikus oldalt stimulálják, erősítik.

Az egyensúly elérése érdekében a gyengébb oldalt célszerű erősíteni. (1, 30, 31, 32, 33)

Egyes kutatók megállapítása szerint a böjt szupresszív, míg a fokozott kalóriabevitel stimulatív hatással van a szimpatikus idegrendszerre. Továbbá az is megállapításra került, hogy az étrendi zsírok stimulálják a szimpatikus idegrendszert akkor is, ha az összes kalóriabevitel nem növekszik. (34-36)

A táplálék fehérjetartalma által bevitt tirozin aminosav, mely a katekolaminok bioszintézisének kofaktora, ugyancsak stimulatív hatással van a periférikus szimpatikus idegrendszeri funkciókra. (37).

Több kutatás alátámasztja, hogy a vércukorszint növekedés által előidézett fokozott inzulintermeléses válasz összefügg a paraszimpatikus idegrendszer stimulációjával, fokozott működésével. (38, 39, 40, 41)

 

2. Égetőrendszeri beállítottság

 

A következő fontos tényező az égetőrendszer, vagy más néven a sejten belüli anyagcsere folyamatokban fellelhető epigenetikai eltérés.

Ennek felfedezése Dr. George Watson nevéhez fűződik. Dr. George Watson 1960-as években publikált a „Nutrition And Your mind” című könyvében elmagyarázza az általa kutatott összefüggéseket a pszichikai és a fizikai fejlődés, ill. a táplálkozás és az égetőrendszer között. Watson pszichiáter volt egy pszichiátriai klinikán. Feltűnt neki, hogy a páciensei állapota és viselkedése néha rövid időn belül nagyon megváltozott, és hogy ez összefüggésbe hozható azzal, hogy mit ettek.

Kutatása során a biológiai oxidáció szerepe szerepelt a metabolikus egyéniség meghatározásában, különös tekintettel a pszichokémiai állapotokra és a személyiségzavarokra. Az oxidációs ráta, amint azt leírja, az a sebesség, amellyel a test szövetei energiát alakítanak át, beleértve a glikolízist, a citromsav ciklust és a béta-oxidációt. Az anyagcserét az oxidáció és a vénás plazma vér pH-ja tükrében vizsgálta.

Vizsgálata révén az embereket gyors, lassú vagy szuboxidizálónak minősítette. A gyorsan oxidálók savas vénás vér pH-értéket termelnek, és a lassan oxidálók alkalikus vénás vér pH-értéket termelnek. Úgy találta, hogy a fizikai és pszichés egyensúlyhiány megnyilvánulása akkor következik be, amikor a vénás pH eltér az optimális pH-tól, ami 7,46.

Valamint azt is megállapította, ha túlságosan távol van az egyensúlytól, akkor az ember hajlamosabb a betegségre, mert károsodik a sejt energia előállító szervecskéje a mitokondrium.

Erre alkalmazott egy metódust, mégpedig pontosan megmérte a vénás vér plazma pH értékét (a vér savasodási fokát), és azt figyelte meg, hogy már az ideális értéktől való alacsony eltérés is erősen hatott a páciensekre.

Ebből meg tudta határozni, hogy bizonyos élelmiszerek, illetve tápanyagok milyen irányba mozdítják el a vénás vér pH értékét, és ezt az ismeretet célzottan alkalmazni tudta a vér pH érték ideális értékének beállításához.

Watson ismeretei szerint a reakciók oka a sejtszintű anyagcsere hatásai, azaz hogy az emberek sejt szinten a tápanyagokat milyen sebességgel alakítják át.

Ezzel egy Egyensúlyi és két egyensúlytalan típust különböztetett meg: a Glykotípust (Fast Oxidizer), és a Bétatípust (Slow Oxidizer). Megállapította, hogy az ideális értéktől pH 7,46 való csekély eltérés erősen kihat a páciensekre.

Ebből kiderítette, hogy mely élelmiszerek, illetve tápanyagok váltják ki az eltérést és azok célzott bevezetésével javítani tudta a páciensei állapotát, míg egyidejűleg a vér pH értéke az ideális értékhez közeledett. Kezdetben mindenekelőtt a betegek pszichikai problémáinak javulását figyelték meg, majd az idő elteltével észrevette, hogy a testi gyengeségeik is jelentősen javultak. (2, 30, 33)

Az emberi szervezet az energiát mindenekelőtt szénhidrátokból és zsírokból nyeri (a fehérjékből történő energianyerés ebben az összefüggésben elhanyagolható, mivel normál feltételek között az energiatermelés egy csekély részét teszi csak ki, hasonlóan a glükózból történő anaerob energianyeréshez).

Tehát normál esetben a makrotápanyagokban jelenlévő szén oxigén jelenlétében lesz elégetve és ennek során energia és széndioxid keletkezik.

Az energianyerés több lépésben megy végbe (lásd 9. ábra).

Első lépésben a glükóz bontása során pirosszőlősav keletkezik, melyből anaerob körülmények között (oxigén jelenléte nélkül) tejsav, areob körülmények között (oxigén jelenlétében) pedig acetil-CoA és oxál-acetát keletkezik. Tehát az anaerob glikolízis végterméke a tejsav, az aerob glikolízis végterméke a pirosszőlősav. Ennek az átalakulásnak (glikolízis) színtere a citoplazma.

A zsírsavak bontása során béta oxidáción keresztül szintén egy köztes intermedier, acetil-CoA, míg a fehérjebontás során szintén acetil-CoA keletkezik. Tehát első lépésben a szénhidrátok és a zsírok két különböző folyamat során alakulnak át, és a végtermékeik együtt mennek a citrátkörbe, és ott folytatódik az energianyerő folyamat második lépése.

 

Az első lépés végtermékei az oxalacetát és acetil-CoA.

Ezeknek egymáshoz viszonyított aránya és megfelelő mennyisége kiemelten fontos ahhoz, hogy az energianyerő reakció – a citrátkörbe való csatlakozás során optimálisan menjen végbe.

9. ábra

Forrás: Horisan Metabolic Typing oktatási jegyzet – Peter Königs

Egyes embereknél fejlődéstörténeti (epigenetikai) okokból az energianyerő folyamat első lépése során nagyon gyorsan oxalacetát és acetil-CoA (Glykotípusnál), míg másoknál nagyon gyorsan acetil-CoA (Bétatípusnál) termelődik.

Ennek az lesz a következménye, hogy az energianyerés a citrátkörben túl gyorsan (Glykotípusnál) vagy túl lassan (Bétatípusnál) megy végbe.

 

A nem ideális égetési ráta – és más folyamatok, amik ezzel összefüggnek – emellett különböző területekre is kihatnak és különböző ismertető jegyekhez vezetnek. Ezek elsősorban szellemi, érzelmi és viselkedésbeli jegyekben fejeződnek ki, de más területekre is kihatnak, amelyek például az energiaszinttel és a táplálkozásra adott reakciókkal kapcsolatosak.

A szervezet megfelelő működéséhez tehát az oxidáció sebességét szintén egyensúlyban kell tartani. Azoknak az embereknek, akiknek ez a folyamat gyors (Glykotípus) lassítani, akiknél lassú (Bétatípus) gyorsítani kell. A sebességet az élelmiszerek tápanyag összetétele és a tápanyagarányai is befolyásolják. (1, 2, 21, 30)

10. ábra
Forrás: Metabolic Typing Diet (W. L. Wolcott, 2002)

 

Dominancia elve

 

A humán anyagcseretípusok alapján a jellemző tulajdonságok a táplálkozási típusok függvényében összefoglalhatóak két kategóriában: hipo- vagy hiperaktivitásra való hajlam és savas vagy bázikus tendencia (lásd 11, 12. ábra).

11. ábra
Forrás: Horisan Metabolic Typing oktatási jegyzet – Peter Königs

Azonban – és ez a döntő – az egyik oldalon ahhoz, hogy a Szimpatikus típus elérje az egyensúlyt, több szénhidrátra van szüksége, mialatt a Glykotípusnak ugyanannak a célnak az eléréséhez több fehérjére és zsírra van szüksége. A másik oldalon viszont a Paraszimpatikus típusnak az egyensúly eléréséhez magas zsír- és fehérjearány szükséges, míg a Bétatípusnak ehhez több szénhidrát kell.

12. ábra

Forrás: Horisan Metabolic Typing oktatási jegyzet – Peter Königs

 

Mind Dr. Kelley módszerei – az autonóm idegrendszernek megfelelő típus kiválasztása – mind Dr. Watsonéi – az égetőrendszer alapján – ha nem is mindig, de számos alkalommal sikeresnek bizonyultak. Ha összehasonlítjuk a típuscsoportok központi és alapvető tulajdonságait és az egyensúly eléréshez adott ajánlásokat, akkor első pillantásra teljesen ellentmondanak egymásnak, ahhoz képest, amit a két orvos ajánl.

Ezeket az ellentmondásokat William Wolcottnak sikerült megfejtenie.

A XX. század folyamán, mint már említettük számos vezető tudós és orvos hozzájárult a “Metabolic Typing” nevű módszer kifejlesztéséhez.

Az 1970-es évek elejétől kezdve Wolcott csatlakozott ezen kutatók csoportjához, és az azt követő két évtizedben kulcsfontosságú szerepet játszott abban, hogy a Metabolic Typing metódust egy igen kifinomult táplálkozási módszertanná fejlessze.

1983-ban felfedezte az emberi szervezet sejtanyagcseréjét befolyásoló oxidatív rendszer és az autonóm idegrendszer közötti összefüggéseket az egyéni táplálkozási igény tükrében.

Munkásságát 1987-ben könyvében The Metabolic Typing Diet-ban publikálta, amelyben leírja, hogy kifejlesztett egy módszert az anyagcsere típusok meghatározására, amelyet diagnosztizáláshoz és különböző terápiák alapjaként lehet alkalmazni, betegségek kezeléséhez és megelőzéséhez. Őt nevezzük a Metabolic Typing, az anyagcseretipizálás „atyjának”.

 

Dr. Kelley és William Wolcott sokáig nem tudta ezt az ellentmondást megoldani, bár Wolcott hamar belátta, hogy Dr. Watson elméletei helytállóak. Mivel ő volt a felelős Dr. Kelley pácienseiért, ha azok Dr. Kelley ajánlásait betartották, de nem következett be javulás, akkor ő megpróbált néhányuknál valami újat.

 

Ő pont az ellentétét ajánlotta annak, amit Kelley ajánlott, tehát olyan ajánlásokat tett, amik Dr. Watson elméletének felelnek meg. És ezzel gyakran aratott sikert. Tehát valaminek lennie kellett Dr. Watson tételeiben is. De hogy hozható össze a két metódus? Hogy lehet mindkettő helyes?

Több mint egy évig tartott, mire Wolcott végre rájött: minthogy az autonóm idegrendszeren belül az egyik embernél a szimpatikus, a másiknál a paraszimpatikus az erősebb, úgy lehet ez a kettő között is: egyik embernél az autonóm rendszernek van nagyobb befolyása, míg a másiknál az égetőrendszernek.

Tehát megállapíthatjuk, hogy minden embernek van egy autonóm idegrendszeri és egy égetőrendszeri beállítottsága is, de kettő közötti dominancia határozza meg az egyén táplálkozási típusát és így a mindennapi energiaigényét.

Azért nevezzük ezeket a típusokat táplálkozási típusoknak, hogy hangsúlyozzák a mindennapi táplálkozás kiválasztásánál a központi szerepüket. Minden más egyediség erre épül.

A táplálkozási típusok

 

Összefoglalva az eddigieket tehát megállapítható, hogy a humán populáció az epigenetikai alkalmazkodás végett három fő táplálkozási típusba sorolható be:

 

„Fehérje” táplálkozási típus – paraszimpatikus vegetatív idegrendszeri dominancia és glyko égetőrendszeri beállítottság.

 

„Szénhidrát” táplálkozási típus – szimpatikus vegetatív idegrendszeri dominancia és béta égetőrendszeri beállítottság.

 

„Egyensúlyi” táplálkozási típus – egyensúlyban lévő vegetatív idegrendszeri és égetőrendszeri beállítottság.

 

E három fő kategórián belül is megkülönböztetünk hat altípust attól függően, hogy a vegetatív idegrendszer vagy az égetőrendszer dominál az egyén anyagcsere folyamataiban:

 

• Szimpatikus vegetatív idegrendszeri dominanciával rendelkező – „szénhidrát” típus.
• Paraszimpatikus vegetatív idegrendszeri dominanciával rendelkező – „fehérje” típus.
• Egyensúlyban lévő vegetatív idegrendszerrel rendelkező – „egyensúlyi” típus.
• Béta égetőrendszeri dominanciával rendelkező – „szénhidrát” típus.
• Glyko égetőrendszeri dominanciával rendelkező – „fehérje” típus.
• Egyensúlyban lévő égetőrendszerrel rendelkező – „egyensúlyi” típus.

 

3.  Hormonális beállítottság

A harmadik faktor, ami összefüggést mutat az egyéni tápanyag igényben és befolyásolja az anyagcsere folyamatokat, az a hormonális beállítottság.

Már az 1940-es években Dr. W. Sheldon bemutatta könyvében „Varieties of Human Physique” az ő alkati típusfelosztását Ecto-, Endo-, és Mesomorf típusok. Itt még nem voltak a különböző alkati típusok hormontermelő mirigyekhez kötve, de a leírt jellemzők igen jól elkülöníthetőek az egyes embereknél. Az ectomorf jellemzően vékonyabb testalkat, az endomorf jellemzően hízékony, testesebb típus, míg a mesomorf a kettő között, izmosabb testalkat jellemzi.

Dr. Henry Bieler (1893. április 2. – 1975. október 11.) kiemelkedő amerikai orvos volt az, aki a legismertebb, az Élelmiszer az Ön legjobb gyógymódja című könyvében, mutatta be először a különböző mirigytípusokat.

Dr. Bieler többek között arról volt híres, hogy a betegség kezelését holisztikus szemlélettel közelítette meg. Széles körben elismert úttörője volt a komplementer gyógyászatnak, aki nem elsősorban a gyógyszereket preferálta, hanem étrend-alapú terápiákat használt gyógyításra és megelőzésre olyan betegségek esetén, mint pl. az asztma, a cukorbetegség vagy a rák.

Dr. Bieler úgy gondolta, hogy az emberi szervezetnek van egy inherens egészségügyi kapacitása, és a betegségek megfelelő táplálkozással gyógyíthatók. Nem hitt abban, hogy a kórokozók a betegség elsődleges okai. Álláspontja szerint a belső egyensúly felborulása a fő ok, ami a rossz életmód következménye, különösen a nem megfelelő élelmiszerek fogyasztása miatt, és a betegség gyógyítható a terápiás étrenden keresztül.

Dr. Bieler megállapítása szerint a hormonális beállítottság azt jelenti, hogy bizonyos élelmiszerek elfogyasztása során, emberenként változó mértékben az egyes hormontermelő mirigyek jobban el vannak látva vérrel, fokozódik az aktivitásuk.

Felismerhető, hogy szintén epigenetikai alkalmazkodás végett mindenkinek van legalább egy úgynevezett domináns hormontermelő mirigye, ami alkati jellemzőket is von magával.

Ezen egyéni főmirigy ingerlése átmenetileg az energiaszint megemelkedéséhez vezet, az ember fittebb és energiagazdagabb lesz, összességében jobban érzi magát. Az egyes élelmiszerek és általuk ingerelt hormonmirigyek összefüggései alapján összesen négy hormontermelő mirigy mutatott szenzitivitást: agyalapi mirigy, pajzsmirigy, mellékvese, petefészek (a férfiaknál csak hármat, mivel a petefészek természetesen nem tartozik oda.)

Ennek magyarázata, hogy mint már korábban leírtuk, az enterális idegrendszer és a központi idegrendszer a vegetatív idegrendszer által – ami tartalmaz mind afferens, mind efferens neuronokat – direkt idegi összeköttetésben áll. Így az elfogyasztott táplálék befolyással bír a legmagasabban szabályozó neuroendokrin mirigyre, a hipotalamuszra, ami egyesíti és összehangolja a vegetatív idegrendszer és a hormonrendszer működését a homeosztázis fenntartása érdekében. A hipotalamuszra a limbikus rendszer részeként a táplálkozás tehát erőteljes hatást gyakorol.

Mivel a hipotalamusz irányítja a periférián működő hormontermelő mirigyeket, lásd agyalapi mirigy, pajzsmirigy, mellékvese, nemi mirigyek, ezért a táplálkozással bevitt élelmi források makro, mikro és egyéb összetevői hatást gyakorolnak ezen hormontermelő mirigyek hormon szekréciójára.

Önmagában ez az ingerlés még nem lenne problémás. De mivel ezek nagyon kellemes érzést adnak, egyfajta hormonális függőséget – hiszen ki nem érzi szívesen azt, hogy tele van energiával? – már viszonylag hamar előszeretettel fordul az ember ezen élelmiszerek fogyasztása felé, és hajlamos rá, hogy gyakrabban egye őket (főként mivel napjainkban minden kedvelt élelmiszer bármikor bármekkora mennyiségben rendelkezésre áll.)

Azonban a folyamatos, évekig, évtizedekig tartó esetleges túlstimuláció miatt a mirigyek reakció képessége alábbhagy – olyan lassan, hogy ez az egyén számára nem tudatosul.

A specifikus élelmiszerek csökkenő hatását látszólag probléma nélkül ki tudja egyensúlyozni, mégpedig úgy, hogy egyszerűen többet veszünk belőle magunkhoz, melynek következtében a hormonmirigyek még jobban kimerülnek, hiszen minden hormontermelő mirigy kapacitása véges.

Egyénenként eltérő módon ez rövidebb, míg másnál ez hosszabb idő intervallumon keresztül megy végbe, de minden mirigytípus idővel hízni fog, ha túl sokat vesz magához a tipikusan kedvenc élelmiszereiből. Emellett különböző, a hormonális egyensúlytalanságból fakadó patológiás elváltozások is bekövetkezhetnek.

A túlsúly tartós csökkentése és a hormonegyensúly visszaállítása viszont csak úgy lehetséges, ha az egyéni főmirigyet nem ingereljük tovább.

Hiszen ez először az adott hormontermelő mirigy enyhe túlműködéséhez, – és mivel minden hormontermelő mirigy kapacitása véges – később annak alulműködéséhez vezethet, tehát felborul a hormonális egyensúly és a homeosztázis. (1, 2, 30, 50)

4. Vércsoport

A negyedik tényező, ami befolyással bír az egyén optimális tápanyag igényeire és kiegészíti a táplálkozási, valamint hormontípus szerinti útmutatásokat az étkezésben, az a vércsoport.

Ezért ennek figyelembe vétele szintén beletartozik az egyéni anyagcseretípust meghatározó sajátosságokba, és adott esetben módosíthatja, úgymond finomra hangolhatja a táplálkozási és hormontípus szerinti ajánlásokat.

A vércsoport és az ebből fakadó esetleges egyéni érzékenységek tehát szintén fontos faktorok az egyéni táplálkozási igények figyelembe vételénél, bár nem bír akkora jelentőséggel, mint az egyéni táplálkozási- és hormontípus.

 

1901-ben Karl Landsteiner osztrák orvosprofesszor ismertette a legalapvetőbb fő vörösvérsejtcsoportokat, amelyeket azóta leegyszerűsítve – vércsoportoknak nevezünk. Ezek az első felismerések bebizonyították, hogy az emberi vörösvérsejtek külső tulajdonságaik (antigenitásuk) szerint négy fő csoportra oszthatók: A, B, AB és O.

 

Landsteiner kiderítette, hogy az A vércsoportúak vérsavójában béta-ellenanyag van, amely a B típusú vérsejteket összecsapja, idegen szóval agglutinálja. A „B” vércsoportúak vérsavójában pedig alfa-ellenanyag van, amely az A vérsejteket csapja össze. Az összecsapódást követően a vörösvérsejtek feloldódnak. A „O” vércsoportúak savójában alfa- és béta-ellenanyag is van, míg az AB vércsoportú ember vérsavójában nincs agglutinin.

 

A vércsoport-antitestek immunrendszerünk legerősebb antitestjei, vörösvérsejt-agglutináló, vagyis ragasztó hatásuk olyan erős, hogy akár mikroszkóp nélkül, szabad szemmel is megfigyelhető.

Mit is jelent ez pontosan?

Amikor egy antitest összetalálkozik egy betolakodó mikroorganizmus antigénjével, akkor az agglutinációnak nevezett folyamat (ragasztó hatás) játszódik le. Az antitest hozzákapcsolódik a mikroorganizmus antigénjéhez, és rendkívül tapadóssá teszi azt. Ha a sejtek, vírusok, paraziták és baktériumok agglutinálódnak, összeragadnak, és csomókká összetapadnak, akkor egyszerűsödik a harc ellenük.

 

Ez nagyon hatékony védekezési mechanizmus, mivel így együtt sokkal kevésbé veszélyesek, mint amikor külön-külön, szabadon mozognak. Az antitestek összeterelik a nem kívánt betolakodókat, így könnyebb azonosítani őket és egyszerűbb megszabadulni tőlük.

 

A vércsoport-antigéneknek és antitesteknek a mikrobák és más betolakodók azonosításán kívül más feladatuk is van.

A szervezet többi antitestjével szemben nekik nincsen szükségük semmilyen ösztönzésre ahhoz, hogy működésbe lépjenek. A vércsoport-antitestek automatikusan termelődnek, a születést követően megjelennek, és már négy hónapos korban csaknem elérik a felnőttre jellemző szintet.

 

A kutatók felismerték, hogy néhány étel agglutinálja (összeragasztja) egyes vércsoportok sejtjeit, míg másokét nem.

Ami azt jelenti, hogy az egyik vércsoport sejtjeire káros étel a másik vércsoport sejtjei számára jótékony hatású lehet. Nem volt meglepetés, hogy az ilyen ételekben talált antigének A vagy B antigén jellegű tulajdonságokkal rendelkeztek.

 

A fehérjékről „lelógó” oligoszacharid-csoportoknak határozott térszerkezete van, amit a lektinek kötőhelye „leolvas”, azaz specifikusan felismer. A felismerésben a másodlagos kötőerők játszanak szerepet. Egy-egy ilyen kölcsönhatás gyenge, de a lektinen egyrészt több glikán (homogén poliszacharid) kötőhely lehet, másrészt több lektin egyszerre közvetít például egy sejt-sejt kölcsönhatást, s érvényesül a „sok kicsi sokra megy” elv, a számos gyenge interakció szinergikus (együttműködő) módon erős kötést eredményez.

 

A lektinek tehát hatékony, természetes ragasztóanyagok, melyeket az immunrendszerünk is használ.

Például az epevezeték sejtjeinek felületén is vannak lektinek, hogy könnyebben megköthessék a baktériumokat és parazitákat. Gyakran a vírusok, vagy baktériumok lektinjei is vércsoport-specifikusak, tehát adott vércsoportú emberek fogékonyabbak rájuk.

 

Mind az állati, mind pedig a növényi eredetű ételek tartalmaznak lektin néven ismert összetett fehérjéket.

 

Az ilyen fehérjék általában képesek az emberi sejtek felszínén lévő cukrokhoz vagy szénhidrátokhoz kapcsolódni. Egyes ilyen fehérjék a vörösvérsejtek alvadását okozhatják, mely folyamatot a vér agglutinációjának nevezik.

Akkor következik be vér agglutináció, ha valaki vérátömlesztés során nem megfelelő típusú vért kap. Valójában az egyes személyekre vagy embercsoportokra jellemző vörösvérsejtek agglutinációja miatt szükséges megállapítani a vértípust.

 

Habár sokak cáfolták a vértípus alapján szétválasztott étrend szerinti táplálkozás értelmét, egyes tudományos adatok mégis arra utalnak, hogy vértípusunk befolyásolhatja az egyes ételfélékre adott reakcióinkat.

Az egyes ételekből származó lektinek kötődése egész sor sejttípusra jellemző hatást indíthat be. Az ilyen reakciók hormon módjára viselkedhetnek vagy átalakulást okozhatnak a sejtben. Ezt nevezzük molekuláris mimikrinek.

A legtöbb növény tartalmaz lektineket, melyek közül sok mérgező hatású vagy gyulladást okoz, vagy a gyulladás és a mérgezés egyszerre következik be.

Sok ilyen növényi vagy tejtermékből származó lektin ellenáll a főzési folyamatnak és az emésztőenzimeknek.

A gabonalektinek például meglehetősen ellenállóan viselkednek az ember emésztőnedveivel szemben, azonban megfelelnek az olyan, több gyomorral rendelkező kérődző állatoknak, mint amilyen a szarvasmarha.

Ebből következik, hogy a táplálékunkban jelen lévő lektinek megemészthetetlenek számunkra, és tudományosan bizonyították, hogy komoly bélrendszeri toxicitást okoznak az emberi szervezetben.

Más lektinekről ugyanakkor azt mutatták ki, hogy jótékony hatásúak, és még rákellenes hatással is bírnak.

A lektinek ellenállnak az emésztő enzimeknek, és változatlan formában megtalálhatók a vérkeringésben, mint azt Wang és munkatársai (1998) kimutatták.

Ezenfelül a lektinek lerakódnak a belső szervekben is. Mint Pusztai és munkatársai kimutatták, a lektinek hőállóak és a normál főzés nem képes teljesen kiiktatni ezeket a mérgező összetevőket, hacsak nem használnak túlnyomású kuktát.

A legbiztosabb módja a lektinek egészségre ártalmas hatásának a kivédésére az, ha korlátozzuk fogyasztásukat.

Az emberi emésztőrendszer az emésztés és a kiválasztás folyamata által többféle növényi és állati eredetű fehérje feldolgozására vált képessé az evolúció során.

• Bizonyos növényi és állati fehérjék vagy lektinek, mint például a ricinusmag vagy egyes gombák súlyosan mérgező hatással vannak az emberre, és fogyasztásuk elkerülhetetlen halálhoz vezet.
• Más ételek bizonyos előkészületeket igényelnek, mielőtt fogyasztásra alkalmassá válnak. Ez jelenthet hámozást vagy hosszas áztatást és főzést, mint a vesebab esetében is.
• Más ételeket esetleg genetikai és epigenetikai hajlam vagy már a felszínre kívánkozó ételallergia miatt nem megfelelően tolerál a szervezet.
• Olyan táplálék is létezik, melyet bizonyos fokig vagy mennyiségben bír a szervezetünk, ám ha többet vagy gyakrabban fogyasztunk belőle, kevésbé viseli azt jól.

 

Az utóbbi időben néhány egyéb, elsősorban autoimmun eredetű betegséggel összefüggésben merült fel a lektinek lehetséges szerepe.

A gliadinban található lektint, amely a bélnyálkahártyához kötődik, tartották a cöliákia kiváltójának, de a megfigyelések szerint a vese glomeruláris kapillárisaihoz, mesangiális sejtjeihez (erythropoetinhez) és tubulusaihoz is kötődhet; és IgA-hoz kapcsolódva mesangiális depozitumok (lassan előrehaladó immunkomplexek) alakulhatnak ki.

Így a búza lektinje szerepet játszhat az IgA-val kapcsolatos nefropátia (vesebetegség, károsodás) patogenezisében (kialakulásában).

Az inzulin dependens diabétesz (1-es típusú diabétesz) kialakulása összefügghet bizonyos lektinek hatásával.

A lektinek stimulálják a II. osztályú HLA-antigéneket (humán leukocita antigén) olyan sejteken, amelyeken normális esetben nem jelennek meg, pl. a hasnyálmirigy szigetsejtjein. Ugyanakkor a szigetsejt N-acetil-laktózaminjához, amelyhez az autoantitestek kapcsolódnak, a paradicsom, esetleg a búza, a burgonya és a földimogyoró lektinje kötődhet, így a II. osztályú HLA-antigénekkel együtt autoimmun folyamatot provokálhat.

Érzékeny egerekben a búza és a szója diabetogén (a diabetes kialakulásának kockázatát növelő) hatását figyelték meg. A búza lektinje a reumás ízületi gyulladásos betegeknél – de az egészségeseknél nem – jelen levő N-acetil-glükózamin IgG-oldallánchoz kapcsolódva a tünetek fellángolását eredményezheti.

Állatkísérletek szerint bizonyos lektinek az emésztőrendszer nyálkahártyáját károsíthatják, baktériumok elszaporodását okozhatják, így hozzájárulhatnak a peptikus (idült gyomor) fekély kialakulásához.

A földimogyoró olajában található lektin, ha az olaj lektintartalmát nem csökkentik, az állatkísérletek szerint hozzájárulhat az érelmeszesedés kifejlődéséhez.

A táplálékkal felvett lektinek 95%-át a szervezet eltávolítja.

A felvett lektinek mintegy 5%-a azonban beszűrődik a véráramba, ott reakcióba lépnek a vörös- és fehérvérsejtekkel, és elpusztítják azokat. Igen kis mennyiségű lektin is képes nagyszámú sejtet agglutinálni, ha az adott vércsoportú szervezet „a nemtetszését” fejezi ki.

Tehát, amikor olyan ételt fogyasztunk, amelynek lektinjei összeférhetetlenek a vércsoport-antigénünkkel, akkor a lektinek „célba vesznek” egy szervet (vese, máj, agy, gyomor, stb.), és annak a területén elkezdik agglutinálni a vörösvértesteket.

A fehérvértestek is károsodhatnak a lektintől. Mindkettő károsan hathat ki a szervezet különböző területeire.

Ezen kívül az emésztőrendszerben maradt lektin a bélnyálkahártya gyulladását okozhatják, és így panaszokat idézhetnek elő.

 

Ez a folyamat persze nem olyan veszélyes, mintha más vércsoportú vért kapnánk, viszont olyan anyagcsere-melléktermékek keletkeznek, amelyeket az immunrendszernek el kell távolítania.

Ez azt jelenti, hogy az immunrendszer egy része folyamatosan le van foglalva, így egy erősebb kihívásra már nem tud megfelelő intenzitással válaszolni.

Ez pedig hosszabb távon védtelenné teszi szervezetünket a fertőzésekkel szemben.

 

A vércsoportok figyelembevételénél tehát olyan élelmiszerekről van szó, amelyek az adott embernek problémát okozhatnak, de nem minden esetben. Ez nagyban függ az egyéni érzékenységektől és az emésztőrendszer állapotától. Ha az emésztőrendszer regenerálódik, akkor a legtöbb élelmiszer érzékenység megszűnik.

Ennek oka, ha a bélfal barrier védelme megfelelő, akkor kevesebb lektin jut az emésztőrendszerből a véráramba és így a szervezetbe. Minél jobban áteresztő valakinek a bele, annál nagyobb lektin terhelésnek van kitéve.

 

A vércsoport figyelembevétele a táplálkozási tanácsadások során oly módon történik, hogy kiiktatjuk azon élelmiszereket, amelyek az adott embernek problémát okozhatnak.

 

Tapasztalataink szerint a vércsoportok hatásai nem olyan erősek a táplálkozási igényekre nézve, mint a táplálkozási vagy mirigytípusoké. A vércsoport szerepe tehát közel sem akkora, mint ahogy azt néhány kutató állítja. Ebben a kérdésben nyilvánvalóan van néhány félreértés, amelyek a dolog túlértékeléséhez vezettek. Ennek ellenére bizonyos szerepet azért játszanak.

 

Főleg abban az esetben van nagyobb jelentősége, ha valakinek túlzottan áteresztő a bele. A túlzottan áteresztő bél manapság pedig az emberek nagy részét érinti.

 

Az egyéni anyagcseretípus

 

Az egyéni anyagcseretípus beállítottság tehát függ az adott személy autonóm (vegetatív) idegrendszeri beállítottságától, az égetőrendszeri beállítottságától, a kettő közötti dominanciától, a hormontípus dominanciájától, valamint a vércsoportjától és egyéb érzékenységeitől (lásd 13. ábra).

13.ábra

 

A személyre szabott táplálkozási és életviteli útmutató összeállításánál ezeknek a faktoroknak a kölcsönhatását, összefüggéseit és ellentmondásait vizsgálva és figyelembe véve érdemes felelősségteljesen, megfelelő szakmai körültekintéssel eljárni.

Ehhez társulnak még hozzá a kliens esetleges, már meglévő egészségügyi kihívásai, ami szintén befolyásolja az egyéni táplálkozási igényt. Előfordulnak olyan esetek, amikor kontraindikáció léphet fel az egyéni anyagcseretípus által javasolható táplálkozási útmutatások és az egyén akut betegségei miatt szükségessé vált táplálkozási útmutatások között.

Ilyenkor a holisztikus szemlélettel, megfelelő szakmai rálátással és körültekintéssel kell összefésülni az anyagcseretípus szerinti útmutatásokat, a funkcionális dietetikának az adott betegségre vonatkozó irányelveivel.

 

Konklúzió

 

Bízunk benne, hogy ezzel a tudományos értekezéssel kellő mélységű és hitelességű információs összefüggéseket sikerült feltárnunk, átadnunk és bizonyítanunk azzal kapcsolatban, hogy a humán anyagcseretípusok milyen óriási jelentőséggel bírnak a személyre szabott táplálkozási útmutatások terén.

A BodyWakes Hungary Kft. szakmai munkatársai ennek szellemiségében végzik hivatásukat, melyre előzetesen speciális képzésben részesülnek. A minimum érettségivel rendelkezők számára nyitott táplálkozási tanácsadó képzés a BodyWakes Életmód Akadémia és az Ezokurzus közös együttműködésének köszönhetően felnőttképzés keretén belül, hivatalos engedélyszámmal ellátott tanúsítványt ad ki a sikeresen vizsgázóknak.

A teljes képzési rendszer négy modulból áll:

• Általános táplálkozási alapismeretek
• Humán anyagcseretípusok és táplálkozási irányelvei
• Funkcionális táplálkozási ismeretek
• Holisztikus táplálkozási ismeretek.

A teljes képzési időtartam kb. 1,5 év. Ezt követően a végzett hallgatók közül kerülnek ki azok a jelöltek, akik BodyWakes Egészségmentorrá válhatnak. A kiválasztott jelöltek fél éves egyéni gyakorlati képzésben részesülnek, melyet egy szakmai mentor irányít, majd a sikeres gyakorlati vizsgát követően válik az illető BodyWakes Egészségmentorrá. Miután megkezdte a tevékenységét, továbbra is kontaktban marad a szakmai mentorával és folyamatos továbbképzésekben részesül havi rendszerességgel.

A BodyWakes kiemelt jelentőséget tulajdonít munkatársai szakmai felkészültségének, amit a BodyWakes Életmód Akadémia, a BodyWakes Szakmai Kutatócsoportja, valamint a BodyWakes szakmai vezetője és orvosigazgatója garantál. Csapatunk tagjai között megtalálhatók orvos, gyógyszerész, dietetikus, természetgyógyász, agrármérnök, holisztikus- és funkcionális táplálkozási tanácsadó, egészségügyi life coach és személyi edző végzettséggel is rendelkező egészségmentorok.

Minket egy küldetés vezérel:

Utat mutassunk és megtanítsuk, hogy az egészség, a magas energiaszint és az ideális forma bárki számára elérhető.

További információk:

 

www.bodywakes.hu

A BodyWakes Életmód Akadémia képzéseiről további részleteket ITT találsz

Budapest, 2021. március 16.

 

A tudományos értekezést a BodyWakes Hungary Kft. megbízásából készítette:

Szántai Zsolt Horisan Metabolic Typing szaktanácsadó, Funkcionális táplálkozási tanácsadó

Bartalis Bertalan Okleveles agrármérnök, Holisztikus és Funkcionális táplálkozási tanácsadó

 

Szakmailag lektorálta:

Dr. Rusvai Beáta gyermekgyógyász szakorvos, természetgyógyász, okleveles egészségügyi közgazdász, a Semmelweis Egyetem Táplálkozástudományi MSc II. éves egyetemi hallgatója, Funkcionális és holisztikus táplálkozási tanácsadó

Heszberger Edina dietetikus, Horisan Metabolic Typing szaktanácsadó

 

Felelős kiadó:

Szántai Zsolt

BodyWakes Hungary Kft ügyvezetője

 

 

Hivatkozások:

 

1. Az orvosi élettan tankönyve (A. Fonyó 2011)
2. Horisan metabolic typing (P. Königs 2011)
3. Properties of biophotons and their theoretical implications (A. F. Popp, 2003)
4. Resonance in bioenergetics (C.W. McClare, ‎1974)
5. The epigenotype (C. H. Waddington 1942)
6. Epigenetics and gene expression (E. R. Gibney és mtsai 2010)
7. Epigenetic mechanisms of gene regulation (A. D. Riggs és mtsai, 1996)
8. Epigenetics of Memory and Plasticity (B. T. Woldemichael és mtsai 2014)
9. Epigenetic responses to environmental change and their evolutionary implications (B. M. Turner és mtsai 2009)
10. Epigenetics: Genome, meet your environment (L. A. Pray, 2004)
11. Rethinking genetic determinism (P. H. Silverman, 2004)
12. The Impact of Nutrition and Environmental Epigenetics on Human Health and Disease (C. Tiffon, 2018)
13. Epigenetic Modifications: Basic Mechanisms and Role in Cardiovascular Disease (D. E. Handy és mtsai 2011)
14. The paradoxical nature of hunter-gatherer diets: meat-based, yet non-atherogenic. (L. Cordain 2002)
15. Adaptations to Climate in Candidate Genes for Common Metabolic Disorders (Hancock A.M. és mtsai 2008)
16. A Mitochondrial Paradigm of Metabolic and Degenerative Diseases, Aging, and Cancer: A Dawn for Evolutionary Medicine (Douglas C. Wallace, 2005)
17. Ice Ages and the mitochondrial DNA chronology of human dispersals: a review (P. Forester, 2004)
18. Mitochondrial footprints of human expansions in Africa (P. Forester és mtsai, 1997)
19. Phylogenetic star contraction applied to Asian and Papuan mtDNA evolution. (P. Forester és mtsai, 2001)
20. The Journey of Man (S. Wells, 2002)
21. A biokémia alapjai (L. Wunderlich és A. Szarka, 2014)
22. Mitochondrial DNA Variation in Human Radiation and Disease (D. Wallace, 2015)
23. The cAMP-PKA pathway-mediated fat mobilization is required for cold tolerance in C. elegans (F. Liu és mtsai, 2017)
24. The genetic contribution to non-syndromic human obesity (A. J. Walley és mtsai. 2009)
25. FTO genotype, dietary protein intake, and body weight in a multiethnic population of young adults: a cross-sectional study (Merritt és mtsai. 2018)
26. Genetics of Obesity (Moleres és mtsai. 2012)
27. Enterotypes of the human gut microbiome (Peer Bork és mtsai 2011)
28. Diet rapidly and reproducibly alters the human gut microbiome (David L.A. és mtsai 2014)
29. Linking Long-Term Dietary Patterns with Gut Microbial Enterotypes (Wu és mtsai 2011)
30. The metabolic typing diet (W. L. Wolcott, 2002)
31. Symptoms of Visceral Disease (F.M. Pottenger, 1944)
32. Reduced Dietary Fat Intake Increases Parasympathetic Activity in Healthy Premenopausal Women (A.M. Pillizzer és mtsai 1999)
33. Nutrition and Your Mind (G. Watson, 1972)
34. Suppression of smpathetic nervous system during fasting (J.B. Young és mtsai, 1977)
35. Effect of diet and could exposure on norepinephrine turnover in brown adipose tissue in rat (J. B. Young és mtsai, 1982)
36. Effect of dietary fat on sympathetic nervous system activity in the rat (J.B. Young és mtsai, 1983)
37. Nutrients that modify brain function (R.J. Wurtman, 1982)
38. Muscarinic stimulation maintains in vivo insulin secretion in response to glucose after prolonged hyperglycemia (B.E. Dunning és mtsai, 1995)
39. Involvement of the autonomic nervous system in the in vivo memory to glucose of pancreatic beta cell in rats. (C. Magnan és mtsai, 1994)
40. In vivo and in vitro increased pancreatic beta-cell sensitivity to glucose in normal rats submitted to a 48-h hyperglycaemic period. (C. Guettet és mtsai, 1993)
41. Role of the autonomic nervous system in the development of hyperinsulinemia by high-carbohydrate formula feeding to neonatal rats. (P. Mitrani és mtsai, 2007)
42. Evolution of primate ABO blood group genes and their homologous genes. (N. Saitou és mtsai, 1997)
43. Lectins (Nathan Sharon, Halina Lis, Springer 2. kiad. 2007)
44. Lectins as markers for blood grouping (F. Khan és mtsai, 2002)
45. Identification of intact peanut lectin in peripheral venous blood (Q. Wang és mtsai, 1998)
46. Food Lectins in Health and Disease: An Introduction (S. Lewey Dr., 2006)
47. ABO blood group and gastric cancer: rekindling an old fire? (A.l. Sharara és mtsai, 2007)
48. One Answer To Cancer (W.D. Kelley, 1969)
49. The Metabolic Types (W.D. Kelley, 1976)
50. Food Is Your Best Medicine (H. Bieler Dr., 1965)
51. Mitochondrial Uncoupling: A Key Controller of Biological Processes in Physiology and Diseases (S. Demine és mtsai, 2019)

 

 

 

 

 

[/vc_column_text][/vc_column][/vc_row]